Hónapokkal ezelőtt került elém egy kép egy dobozról, ami azonnal megmozgatta a fantáziámat. Tudtam, hogy el kell készítenem, tudtam, hogy kinek készítem, és szinte kézzelfogható valójában jelent meg rögtön a lelki szemeim előtt.
Aztán persze eltelt néhány hét, mire valóra vált a terv. Hát nem szépséges?
Az egészen egyértelmű volt, hogy ez a doboz csakis újrahasznosított fábólkészülhet. Egyéként az esetek nagyon nagy százalékábanújrahasznosított anyagból dolgozunk. Több oka is van, egyrészt ezzel kicsit próbálunk tenni a gyerekeinknek örökül hagyott földünkért, másrészt ezeknek az alapanyagoknak már történetük van, kisugárzásuk. A történetük pedig megjelenik a felületükön, a színükön, az egész kész tárgy egészen más lesz, mintha új anyagból dolgoznánk (nem mellesleg olyan alapanyaggal nem is lehet normálisan dolgozni, amit manapság kapni lehet: tegnap még a rigó fütyült rajta, ma meg már deszka....).
Miutána terv papíron elkészült, szépen felrajzoltam a deszkára, majd kivágtam a darabokat. Ez volt az első változat.
Az első pácolás után ez lett a végeredmény. Pontosan soha nem fogok tudni ugyanilyenre pácolni semmit, mert jó szoksomhoz hívenérzésre kutyultam a színt. Aztán a türkizes árnyalat után az antikoló pácommal szaladtam végig rajta, majdamikor ez is megszáradt, kis csiszolás után (de ilyen tárgyaknál nem esünk túlzásokba) jöhetett az umbra paszta.
Pácolt felületen egészen máshogy viselkedik a paszta, mint festett felületen. Sokkal többet felvesz (nyilvána felület egyenetlensége is közrejátszik ebben), és sokkal nehezebben terül el az anyag. De ilyen apróság az elszánt alkotón nem fog ki, ezért olyan lett, amilyenre terveztem.
