Több hónapja már annak, hogy találkoztam a KonMari módszerrel. (Most néztem vissza, megdöbbentő módon tavaly szeptember óta próbálok úrrá lenni a káoszon.) Talán nem véletlenül, azt is mondhatnám, hogy én is a kupikirálynők sorát erősítettem. Akik em ismernek személyesen, nem tudják, hogy négy éve tart a házunk építése, amiben két éve már benn lakunk,miközben ezer és egy apróságvan - meg nem is olyan apróságk - amik nincsenek készen. Amikor az ember saját magára, erőforrásaira van utalva, van az úgy, hogy rettenetesen elmegy a kedve az egésztől. Na, ezt az időszakot élem már egy ideje. És valahogy sehogyan sem találom, hogyan tudnék továbblépni.)
A könyv rengeteg aha élménnyel ajándékozott meg, mert a módszer nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik.
Naná, hogy lelkesen nekiálltam, a saját ruháimat kipipáltam. Mivel érdektelen katagóriának gondoltam, nem örökítettem meg az előtte kupacot. Azóta viszont rájöttem, fájdalmasan kicsi egy 60 centi széles szekrény a holmijaimnak, bármennyire is kevés ruhát hagytam meg.
A kiselejtezett holmik nagy része a helyi családsegítő szolgálathoz ment. Amit úgy ítéltem meg, hogy már csak géprongynak jó, azt a ruhagyűjtő konténerekbe vittem. Kb. 6-7 zsáknyi holmi került ki úgy a házból, hogy szinte látszata sem volt.
A kicsik ruháival könnyen végeztem, náluk egy huszárvágással szinte kapszula gardróbot alaktottam ki. Na jó, azért nem voltam ennyire durva, de eléggé megtizedeltem az állományt.
Ezután jött az izgalmas rész, a könyvek... van belőle egy kevés. Amikor életem párjával összeköltöztünk, gyakorlatilag csak azokat a könyveket hoztam magammal, amit épp olvastam. A - fénykorában 8000 kötetes - könyvtáram anyukámnál maradt. Idővelőt is nyomasztani kezdte, hogy rengeteg könyv van a lakásba és én is odaétem a könyvek kategóriájához a szelektálásban.
Ez volt az első felvonás
